Velencei Rita: Édes meglepetés

No Comments

Nelli értetlenül meredt az asztalán fekvő islerre. Amikor úgy egy órája a tanáriban járt, még nem volt ott ez a fehér szalvétán pihenő csokis csábítás.
Megvonta a vállát – valószínűleg egyik kollégája felejtette itt a süteményt –, félretolta, majd laza mozdulattal leejtette a tankönyveit az asztalra. Összeszedte a következő órához szükséges papírokat, és mire a csengő megszólalt, ő már ki is lépett a tanári ajtaján.

Csalogató kávéillat érződött az apró teakonyha felől, Nelli azonban makacsul tartotta magát.

Elmélyült figyelemmel üldögélt a németfüzetek felett a plafonról pislogó neonlámpa fényében, éppen szemben a beépített, fehér szekrénysorral, amely végighúzódott a tágas helyiség hosszában, majd a sarokban egy kétméteres könnyezőpálmába torkollt – az óriási szobanövény egy mindig bezárt ajtót takart el.

Éles berregés hasította ketté a bársonyos csöndet: a tanóra végét jelző csengőszóé. Nelli már egy éve hallgatta rendszeresen, de ezt a fülsértő csörömpölést még mindig épp oly kevéssé kedvelte, mint az első napján.

A tanári szobába egy fáradt tekintetű, könyveket cipelő középkorú nő vetődött be, akit néhány másodperces szünetekkel további kollégák követtek.

A megélénkülő zajok visszarángatták Nellit a Mein bestes Weihnachten című fogalmazásból a gimnáziumi tanáriszoba valóságába. Pillantása először a közvetlenül előtte heverő, félig elfogyasztott kakaós csigájára esett, aztán a mögötte árválkodó ottfelejtett islerre, majd a ferde tornyot formázó füzethalom mögött a tanárok berajzását is látta.

Már vége is az első lyukasórámnak?! – sóhajtott magában. – Sohanapján sem fogok végezni ennyi javítással…

Voltaképpen meggyőződése volt, hogy a Teremtő lábikráját ragadta meg, amikor az egyetem után rögtön megcsípte ezt az állást a város legjobb gimijében, de… Azért akadt néhány „de”.

A tanári ajtaja ismét kinyílt. Az újonnan érkezett magas, ritkuló hajzatú, harmincas férfi az ószövetségi prófétákhoz illő hangon szólalt meg:

– Kedves kollégák, a hetedik óra után megbeszélés lesz az osztályfőnököknek a nyolcas teremben, ne feledjétek! Az óraelszámolásokat pedig holnap reggelre várom mindenkitől!

– Holnap? Nem péntekre kell leadni? – szólt közbe egy cingár, szemüveges fiatalember a sarokból, ahol összetekert térképek hevertek kusza halomban.

– Nem, nem, Bihari kolléga, holnap van huszonnyolcadika! – mennydörögte az igazgatóhelyettes. – Aki karácsonyra pénzt akar látni a túlóráiból, az tartsa magát az istenverte határidőhöz!

– Fül, farok behúz, ha Lepsényi parancsot oszt! – motyogta Nellinek az asztalszomszédja, miközben fürgén válogatott könyvei közt. – Na, tessék, pont erre eszi a fene…

A férfi csakugyan feléjük közeledett, eddigi zord arckifejezése azonban nyájasra váltott, amikor – pontosan Nelli telezsúfolt asztala előtt – megállt. A lány ülve maradt füzetei fogságában, onnan pislogott fel rettegett főnökére.

– Kedves kolléganő! – szólította meg a férfi, miközben tenyérnyi helyet túrt magának Nelli asztalán, hogy rátámaszkodhasson, és minél közelebbről bámulhasson a lány sötétkék szemébe. Bármibe lefogadnám, hogy csábítónak gondolja magát – futott át a gondolat a lány agyán.

– Hogy is állunk a pályázattal? – kérdezte a férfi.

– Majdnem elkészültem vele. Nem sok híja van már.

– Nagyszerű lenne, ha be tudná fejezni holnapra, Nellike, hogy én is átnézhessem még. Tudja, december ötödike a beadási határidő. Kár lenne, ha lemaradnánk arról a frankfurti nyári egyetemről – mondta, és nyomatékosan bólintott.

– Tudom. De harminckét érettségizőm dolgozata vár ma rám – tette rá Nelli a kezét a füzettoronyra –, plusz az óraelszámolás.

– Magácska késhet vele egy napot – mosolygott rá Lepsényi. Nelli undorában nyelt egyet.

– Rendben. Igyekszem befejezni.

– Nagyszerű – mondta a férfi, és egy búcsúpillantás után távozott.

Nelli fújt egyet, hogy magához térjen. Kimerülten dőlt hátra a székén, mintha legalábbis egy félmaratont futott volna le.

– Gondolom, álmaid netovábbja, hogy Lepsényivel tölthess el egy hónapot Frankfurtban a nyári szüneted alatt – szólalt meg fojtott hangon Klári, a szomszéd.

– Kétségtelenül – bólintott Nelli. A csokis linzerre, majd a tízóraira hozott kakaós csigára pillantott, aztán némi habozás után az utóbbiért nyúlt. Felnézett a faliórára: négy perc múlva egy óra.

– Nem akarom elvenni az étvágyad, de az a benyomásom, hogy Lepsényi utazik rád…

– Hmm – motyogott Nelli tele szájjal, mert neki is ugyanez a hervasztó benyomása volt.

A semmiből egy középkorú nő bukkant fel előtte.

– Nelli, nem hiszek a szememnek, ez tényleg te leszel? – tett Kucseráné a majszoló lány elé egy kihajtogatott újságot, mialatt egy nagy pohár rózsaszín joghurtot kanalazott átéléssel. A frizurája is beleremegett az igyekezetbe – ami mellesleg úgy festett, mintha a nő egy kerek karácsonyi kalácsot egyensúlyozna a feje tetején.

Nelli belepillantott az újságba.

*

Adventi hangverseny december 3-án 17 órakor a Cisztercita templomban

a Coralia női kar szereplésével

Műsoron Bárdos Lajos,  Esterházy Pál,

J. S. Bach és Kodály Zoltán művei

Karnagy: Benedek Ábel

Szólót énekel: Fenyvesi Nelli

A belépés díjtalan.

*

– Ühüm – bólintott a nő felé, és lenyelte a falatot.

– Mióta énekelsz te? – álmélkodott Kucseráné a fonott kalács alatt.

– Nagyjából három éve.

– Úgy nézz rá, hogy ő nyerte meg tavaly a városi tehetségkutatót! – kottyantott közbe Klári.

Nelli szemérmesen elmosolyodott.

– Ha ezt előbb tudom, megkértelek volna, hogy segíts be a kóruspróbákon – cuppantott a nő joghurtos szájjal. – Persze csak ha van kedved, és amikor ráérsz.

Categories: romantika

Vélemény, hozzászólás?

error: Az oldal nem másolható