Egri Zsanna: Gyöngy az esőerdőben (Zarita)

No Comments

Kitiltva

–Takarodj a házamból! – kapta fel Judit az asztalról a szürke kézitáskát, majd pipacsvörös arccal hozzávágta a lányához. Zarita elhajolt a felé repülő táska elől, amely hangos puffanással csapódott a falnak. Judit tovább őrjöngött. – Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádra?

 

Zarita elkerekedett szemmel nézett az anyjára, aki magából kikelve üvöltött. Judit alapjában véve csendes nő volt, ritkán emelte fel a hangját, ám most mintha kicserélték volna.

Zaritának fogalma sem volt arról, mi zajlik az anyjában, így értetlenül állt a heves kitörésével szemben. Nem tudhatta, hogy Judit a lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya. A felpaprikázott asszony most mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét. Elvakultan védte a férjét a saját lányával szemben is. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele… Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.

–De, anya… – vágott a szavába Zarita. Mérges volt, amiért nem hallgatja meg. Már többször próbálta elmondani a férfi piszkos kis üzleteit, de Judit mindig Sanyinak adott igazat. Zaritát bántotta, hogy a saját szülőanyja inkább hisz egy féregnek, mint neki. Érezte, a mamája fél, csak nem értette, mitől?  Ketten simán el tudnának bánni Sanyival, könnyedén kirakhatnák a házból. Minden az anyjáé, az a szemét csak beköltözött az életükbe.

Zarita hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.

Judit elhallgatott, már bánta a szavait.  Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt Alexander, Zarita kisöccse. Az asszony halkabbra vette a szavait, ami mégis elég hangos volt, hogy a másik helyiségben levő férfi hallhatta azt.

–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő nem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántod!

–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi… – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában a négy hónapos babával, aki keservesen zokogott. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.

Sanyi eltávolodott a szoba ajtajától, ezzel közelebb került Zaritához. Termetes alakja eltakarta az előszoba apró ablakán beszivárgó fényt, és sötét árnyékként vetült az idegesen toporgó lányra.

–Mit hazudtál anyádnak? – morogta, és megragadta Zarita karját. A vaskos ujjak belemélyedtek a lány bőrébe, kínzó fájdalmat okozva neki. Az erőszakos mozdulat már nem félelmet, hanem dacot váltott ki Zaritából. Felemelte szabadon maradt öklét, és hatalmas ütést mért a férfi állára.

Sanyi megingott és nekiesett a falnak, miközben két kézzel szorította sajgó állát.

–Te kis ribanc!

Zarita hátrált. A férfi vad tekintette semmi jót nem ígért. Fehér atlétája szabadon hagyta karját, amelyen, vastagon kidagadtak az izmok. Zarita már egyszer megtapasztalta milyen nehéz kiszabadulni azokból a karokból. Érezte, nagy bajban van, de mégsem akarta hagyni magát. Ismét azzal az emberrel állt szemben, aki aljas módon befurakodott a kettejük életébe.

És ezt nem akarja az anyja megérteni. Azt meg, hogy meg akarta erőszakolni a rohadék…

A férfi arca egyre sötétebbé vált, miközben lassan elengedte az állát. Kihúzta magát, óriási kolosszusként magasodott Zarita fölé, amitől a lány egészen aprónak érezte magát. Testét átjárta a jeges félelem. Sanyinak talán a válláig érhetett, és filigrán alkata a semmibe veszett a férfi mellett.

–Csak az igazat mondtam! – sikította ijedten, miközben húzódott egyre távolabb a férfitól, amíg az előszoba fala meg nem fogta.

A férfi keze felé lendült, Zarita összeszorította a szemét. –Essünk túl rajta! Csak legyen jó nagy a pofon, meg kell látszania az arcomon, és akkor anya is megtudja, kivel él együtt – futott át az agyán. Arca mellett suhant el a férfi tenyere, és hatalmasat csattant a falon. Zaritának egy szemvillanásnyi ideje sem volt, máris a nyakán érezte a vasmarok szorítását. Sikoltani akart, de csak halk nyüszítés tört ki a torkából.

–Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha be mersz mártani – sziszegte a férfi a fülébe.

–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja.

–Ej, te buta kislány! – engedte el Zarita nyakát a férfi, és máris bájmosollyal simogatta a lány haját. – Édesanyáddal mi csak jót akarunk neked. Nem is értem, miért találsz ki ilyen butaságokat. Talán az apja fantáziáját örökölte – nézett aggódó pillantással a feleségére, aki sápadtan nyújtotta felé az elcsendesedett gyermeket.

– Kérlek, fektesd le a kicsit! Nekem beszélnem kell a lányommal.

Judit nem látta pontosan mi történik a lánya és férje között, csak azt a pillanatot, amikor Sanyi kedveskedően beszélt Zaritához, mégis rossz érzés fogta el.

–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót, és tolta kifele, mintha az életéből is ki akarná szakítani.

–Anya…

–Maradj itt! – mutatott Judit a folyosóra – Hozom a táskádat! – lépett vissza Zarita szobájába.

Sanyi arcán széles mosoly terült el, kezével intett az ajtó felé, és egészen halkan mondta.

–Tűnj el az életünkből!

–Az öcsém… Hadd köszönjek el tőle – lépett vissza a lakásba, de a férfi fenyegetően emelte fel az öklét, és szó nélkül belépett a szobájukba.

Zarita nagyot nyelt, visszafogta a könnyeit. Azért sem fog sírni! Ezt a csatát elvesztette, de a háborúnak nincs vége.

Az előtérre síri csend borult, csak Zarita szobájából hallatszott a kihúzott fiókok csattogása. A lány nem tudta elhinni, hogy az anyja csak úgy kiparancsolja a lakásból, és most a szobájában szedi össze a ruháit. Hát, ha így akarja, ő elmegy, és itt hagyja az eszement anyját, a szemét férjével egyetemben. Fáj, hogy nem puszilhatta meg az öcsikéjét, de ő még úgyis olyan pici, hogy nem is fog rá emlékezni. Ettől a gondolattól elszorult a torka, hirtelen olyan magányosnak, szerencsétlennek érezte magát. Össze kellett szednie minden lelkierejét. Kihalászott a zsebéből egy papír–zsebkendőt, a lehető leghalkabban belefújta az orrát, majd egy másikkal leitatta a könnyeit is.

Óvatosan visszaosont az előtérbe, leakasztotta a fogasról a kabátját, felvette a földről a kézitáskáját. Abban mindene ott van, amire szüksége lehet.

Éppen időben végzett, amikor az anyja kilépett a szobából egy hatalmas hátizsákkal. Zarita szó nélkül kivette a kezéből, megfordult és kikullogott a folyósóra. Szándékosan nem nézett az anyjára, így akarta tudatni, mennyire megbántotta. Judit utána nyúlt, megragadta a vállát, és maga felé fordította. Zarita jól láthatta, hogy könnyes a szeme. Ettől majdnem őbelőle is kitört a zokogás, nagyot nyelt, hogy visszatartsa a sírást, amitől hangosan felcsuklott.

–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – szorította meg Judit a vállát, miközben a tenyerébe csúsztatott egy borítékot.

Az asszonynak a szíve szakadt meg, amiért ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Azzal is tisztában volt, a lánya hirtelen, akaratos természete is éppen olyan, mint az apjáé. Biztos volt benne, ez okozhatja a férje és lánya közötti konfliktust. Eljött az idő, hogy végre együtt legyen apa és lánya. Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, Zarita apjának. Hozzáküldi a lányát, ismerjék meg végre egymást.

Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket. Ha ritkán is, de meglátogatta őt és a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára.

Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, de nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel vele tartani, a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet rendszeresen küldött a lányának.

Zarita a borítékra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült. Előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt. Mióta nagykorú lett, azóta ígérte, odaadja neki a pénzt, hiszen az övé.

–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám az meredten nézte a lánya nyakán a vörös foltokat, amelyről jól kivehető volt az ujjbegyek vonala. Judit képtelen volt megszólalni. Zarita gyorsan átölelte.

–Kérlek, ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit a lánya karjaiból. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be maga mögött az ajtót.

 Zarita állt a bejárat előtt, és csak bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték? A könnyes pillantásából, a kétségbeesett öleléséből pont az ellenkezője jött át, mint amit mondott.

Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, ám a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, csak levelet, amelyet máskor egyszer sem küldött neki. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Nem szólt senkinek sem a levélről. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.

Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű mosódott el a könnyeitől. Néhány órával a levél után jött a telefon, az üzenet, amelyből megtudta, a találkozás legkisebb esélye is elveszett. Neki már csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.

Miguel Pérez

Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ rá várt. Kalandor volt, aki ha kellett napokat gyalogolt a dzsungelek mélyén, hegyeket mászott, harcba szállt az óceán hullámaival egyetlen fényes érméért, rozsdaette régiségért. Mágnesként vonzották a múlt rejtett kincsei.

Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.

Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított, és kérlelően fordult a két férfi közül az idősebbhez.

–Señor Rodrigez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet a haldoklónak!

Rodrigez ránézett, összekulcsolta két kezét, úgy kérte a lelkipásztort.

–Csak egy percet kérek, Atyám! – hajolt le Miguel ajkához egészen közelre, hogy megértse a halk szavakat, de a haldokló csak egyetlen szót súgott a fülébe:

–Nem!

–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte továbbra is Felipe Rodrigez Miguelt, de az hajthatatlan maradt, ám végül meggondolta magát és rábökött a fiatalabb férfira.

–Neki elmondom.

Felipe mérges grimaszt vágott, de mégis hátrább húzódott,  csak egy pillantást vetett a várakozó papra, aki biztatóan a vállára tette a kezét. A férfit ez nem igazán foglalkoztatta, ugrásra készen figyelte a haldokló mozdulatait, ám minden igyekezete ellenére egyetlen szó sem jutott el a füléhez.

A fiatalabb férfi tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot.

– Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, már nehezére esett kimondani a szavakat. Ezután mély sóhaj hagyta el az ajkát, és lassan lecsukta a szemét, örökre.

Úgy halt meg, hogy tudta, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.

Nincs visszaút

Zarita hátára igazította hátizsákját, izgatott és egyben szomorú is volt. Az öreg bérház volt az otthona, és most eljött az idő, el kell hagynia. Mióta is készül a nagy útra? Talán egy évtizede?

Előző napig még azt hitte az apját fogja megkeresnie, magyarázatot fog tőle kérni.

Most mégis minden összekavarodott egyetlen pillanat alatt. Az öröm, hogy levelet kapott tőle, és a fájdalom a telefonhívást követően. Az apja halálhíre nagyon mellbe vágta. Hirtelen minden olyan üressé, céltalanná vált. Már nem volt kitől választ várnia, feleslegesnek tűnt a nagy utazás is.

Telesírta a szürke borítékot, ugyanakkor gyűlt benne a harag. Mi az, hogy csak úgy meghal az apja, mielőtt találkozhattak volna! Még arra sem volt képes, hogy elbúcsúzzon tőle, vagy legalább pár sort írjon az egyetlen lányának. Annyira fájt az egész, hogy még az anyjával sem közölte a halálhírt. Mi értelme lett volna? Úgysem érdekelné.

Megtorpant, bizonytalanul toporgott, szemével végigpásztázta az öreg bérház kopott falait. Teste megfeszült, és egy lépést tett visszafele. – Mit csinálok? Oda nem mehetek vissza! – súgta maga elé, majd hirtelen a homlokára csapott. Előkapta mobilját, ami hosszan kicsörgött, míg az ügyvéd végre felvette.

–Jó napot! Pérez Zarita vagyok. Bemehetek most önhöz apám öröksége ügyében? – hadarta. – Igen? De, jó! Máris indulok – szaladt át a túloldalra a buszmegállóba.

Abban a pillanatban egy távolabb parkoló autó elindult felé, és hajszál híján összeütközött az érkező busszal. Az autó vezetője mérgesen legyintett, majd megállt a helyi járat mögött. Néhány másodperc múlva az autóbusz nagy lendülettel kifordult a megállóból, nyomában a titokzatos autóval.

*** Zarita könnyedén ugrott le a buszról, amelynek azonnal zárult az ajtaja, és máris elhagyta a megállót. Csupán néhány lépésre volt az ügyvéd irodája. Zarita keze már a kilincsen volt, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Majdnem két keréken fordult be egy fekete Ford.

Categories: Kaland

Vélemény, hozzászólás?