Egri Zsanna: Az ördög lánya 1-2

No Comments

A durva talpú bakancsok tompán dobogtak a vaskos tölgyfa lépcsőn. A három fekete ruhás, felfegyverzett férfi lábbal rúgta be az ajtókat, azután gyors pillantással felmérték, van-e bent valaki.

 

Hamar végeztek az üresen tátongó vendégszobákkal, csupán egyetlen helyiség volt hátra. Az a szoba, amelyben Szilvia ébredezett.

Kellemes félhomály vette körbe, a vastag brokát függönyök elzárták a napfényt. A szőke lány lassan nyitogatta a szemét, mindig nehezen ébredt, ezen a reggelen különösen fáradt volt az esti buli után.

Gondolatai átfutottak a történteken. A fiúk teljesen meg voltak húzatva, versenyre keltek a legnagyobb piás címért. Ráadásul neki kellett hazafuvarozni őket. Még szerencse, hogy egyikőjük sem hányt bele az autójába.

Kéjesen nyújtózott el az ágyon. Augusztus 31-e van, a huszadik szülinapja, izgatottan várta ezt a napot, csakúgy, mint minden évben. Az örege ilyenkor mindig tartogatott neki valami különlegeset. Őrült humora volt az apjának, és őt állandóan meg tudta lepni. Újra meg újra viccet csinált a születésnapjából. Utána mindig együtt röhögtek a bizarr tréfáin, de csak azután, hogy ő lecsillapodott, és az apja megölelgette.

Az, hogy az apja átkarolja, igen ritka alkalom volt. Nem volt szokása.

Átfutottak az agyán az elmúlt évek meglepetései. A gondolattól egy kicsit összeborzongott. Nem mindegyik emlék volt kellemes. Például a két évvel azelőtti kilakoltatási végzés. Annyira megijedt, hogy abban az évben nemcsak a szülinapja marad el, hanem az élete is keservessé válik. Csak állt és nézte az öltönyös férfit, aki sorolta a lehetőségeiket. Szükséglakás, egy szoba, város széle, stb. stb. Miközben figyelte a férfi szavait, nem vette észre, hogy az apja lehajtott fejjel pukkadozik, akárcsak az őket körülvevő emberei is.

Sosem vallotta be az apjának, az a félelme még mindig nem múlt el. A rémület, hogy elveszíthet mindent. A gazdagságot, ami születésétől kezdve kísérte, a saját jól berendezett életét, mégis legjobban attól félt, egyszer egyedül marad. A magány gondolata riadttá, gyengévé tette. Azt a szörnyű élményt a gyémánt karkötő sem tudta feledtetni vele. Rémálmaiban mindig ott van, hogy egyszer minden oda lesz, és ők olyan szegények lesznek, mint némelyik osztálytársa.

Na, és a tavalyi születésnap! Az apja bekötött szemmel vezette az ajándékához.  Ő meg sikított a dühtől, ahogy meglátta azt az ócska kismotort. Még akkor is dühöngött, amikor az igazi ajándékát megmutatta. Egy gyönyörű hófehér sportkocsit kapott, amivel ma is ő a legvagányabb csaj a városban.

Így lett a születésnapjából izgalom, rémálom és öröm egyszerre. Hiába fogadta meg ezerszer, többé nem hagyja magát átverni.

Hallotta, ahogy a léptek dübörögtek a lépcsőn. Fel sem fogta igazán mik azok a fura hangok, csattanások a folyosón, amelyek egyre közelebb kerültek az ő ajtajához. Félni egy cseppet sem félt, mert nem volt mitől. Testőrök vigyázták a házat, a profi biztonsági berendezés mellett.

Nagy lendülettel vágódott ki az ajtó. Fekete maszkos férfiak lepték el a szobát, kezükben géppisztollyal. Szilvia agyán rögtön átfutott, hogy ez egy újabb szívatás.

–Na, ne! Az apám hülye humora! Menjetek a fenébe! – kiáltotta, majd sértődötten fordult a fal felé. – Ezt most nem fogom bevenni!

Az egyik maszkos férfi a hálóingénél fogva rántotta ki az ágyból. Röptében mozdult a lába, rúgni készült, hiszen nem véletlen imádta a karate órákat. Ám túl gyorsan történt minden, ideje sem volt felkészülni egy ilyen támadásra. Amikor földet ért, rádörrent az erőteljes férfihang:

–Szalóky Szilvia! Öt percet kap, hogy felöltözzön!

Ettől a mondattól hisztérikus nevetés kapta el. – Na, ne! Jó, ha húsz perc elég arra, hogy összeszedjem magam, nem számítva a sminkelést, ami még egyszer annyi.

Ahogy felállt, látta, hogy a feketébe öltözött férfiak kilépnek a sarkából kifordult ajtó elé, mintegy lehetőséget nyújtva a gyors átöltözéshez. Magában vihogva ment a szekrényéhez.

–Megállj, fater, most én jövök!

Nem sokat gondolkodott, elővette a legszexibb öltözékét.

A tűzpiros ruha tökéletesen követte teste vonalát, karcsú derekát és a gömbölyded csípőjét. A mély dekoltázs ízelítőt nyújtott a formás mellekből, ha esetleg még nem kötötték le a férfiember tekintetét a miniszoknyából kivillanó feszes combok.

Ez a cucc volt az, amelyet kifejezetten utált a papája. Szerinte egy prostinak tökéletes lenne, de nem az ő lányának. Most is csak azért vette fel, hogy visszavágjon. Ha már ilyen bizarr napot akart neki az apja.

Platinaszőke haját kibontotta, egy gyors mozdulat és a vérvörös rúzs kihívóan csillogott a kecses vonalú szájon. Felkapta a kis táskáját, amit a kimerítő este után csak lehajított a földre. Csábos mosollyal fordult az ajtó előtt mereven álló férfiakhoz:

–Mehetünk, fiúk!

A lépcsőfordulóhoz érve iszonyú érzések járták át, amint meglátta az apját a földön feküdni, miközben egy kommandós térdepelt rajta.

Szilvia jókedve egy pillanat alatt elszállt, nem volt kétséges, ez bizony nem vicc. Visszaút már nem volt. Menet közben próbálta szoknyáját lejjebb húzni, egyben eltakarni a két szalagból álló bugyiját.

Teljesen zavarba jött, amikor minden szem rászegeződött. Egyáltalán nem volt szégyenlős, ám most érezte, hogy a tűzpiros ruhából kivillanó testrészei igen csak nagy hatással vannak a jelenlévőkre, de nem a szó jó értelmében. Idegesen rángatta a ruháját, ám a rugalmas anyag pontosan oda csúszott vissza, ahol eddig is volt.

Görcsösen kapaszkodott a lépcső korlátjába, miközben, mint egy rossz álomban, a háttérből meghallotta a kommandós mély hangját.

–Főnök! Itt van a lány is, megbilincseljem?

A tágas nappali közepén álló feketeruhás alak megvetően nézett végig rajta, majd legyintett egyet. – Mintha egy kupac szar lennék – futott át Szilvia agyán, ám ideje sem volt a felháborodásra. Az előző feketeruhás intett az embereknek.

Szilvia látta, amint az apját karjánál fogva felemelik, aki visszapillantott rá arcán azzal a fura mosollyal. Mintha azt akarná sugallni, hogy hamarosan minden rendben lesz. Ideges borzongás futott végig a testén. Egészen kicsi korától kezdve ezt a fanyar mosolyt kapta tőle, amikor hosszú utazásaiból hazatért. Ettől állandóan elhitte, hogy többet nem fog elutazni, nem fogja elhagyni. Mégis folyton elment, magára hagyta őt a kétségeivel kettesben. Ilyenkor mindig feltette a kérdést magának: vajon visszatér-e hozzá? Vagy ő is elhagyja, mint az anyja?

Most nem hitt a mosolyának, hiszen pontosan látta mennyire nagy a baj. Mégis lelke mélyén reménykedett, hogy csupán idő kérdése, és felébred a rossz álomból. Mindjárt kiderül, ez is csak egy vicc volt. Az ajtó felé közeledve azonban egyre valóságosabbnak tűnt minden. Kénytelen volt elfogadni, hogy ez a valóság, és nem álom.

Az ijedtség egyre jobban a hatalmába kerítette, lehetősége sem volt a szabadulásra. A háta mögött álló férfiak noszogatására kilépett a vörös márvánnyal borított teraszra, ahonnan csak néhány lépés választotta el az utcai kaputól. Odakint a kíváncsi szomszédok tekintetének kereszttűzében álltak a rendőrautók és megszámlálhatatlan egyenruhás alak. Mintha a kisváros összes rendőre csak őrájuk várna. Olyan volt, mint a filmekben, csak most sokkal félelmetesebb.

Szilvia úgy érezte, mindjárt elájul, ennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha nem is érdekelné, mi történik körülötte.

Igyekezett csak arra koncentrálni, hogy a miniszoknyáját lentebb igazítsa, és lehetőleg a tűsarkú cipőben se hasaljon el.

Még csak az kellene, hogy a szomszédok hangos röhögése kísérje a menetet! –Na, ne! Azért azt az örömet nem szerzem meg nekik!

Hogy a kínos helyzetet valamiképpen enyhítse, odaintegetett a szájtátó szomszédoknak, akik csak egy-egy tétova kézmozdulattal jeleztek vissza. Alapjában véve sosem voltak igazán jóban, pusztán egy-egy köszönés és rövid mondatok erejéig álltak le velük.

Az egyik autó mellé érve a kommandós rászólt, hogy üljön be, ami azért nem volt egyszerű művelet. Miközben a fejét nyomták lefele, szoknyájába kapaszkodva próbált belavírozni az autó hátsó ülésére.

Egy rendőrnő ült be mellé. Szilvia lopva ránézett. A lány vele egykorú lehetett, copfba fogott ezüstszőke haja kivillant a rendőrsapka alól. A rendőrnőnek kedves arca volt, és Szilvia csak arra tudott gondolni, hogy lehet egy ilyen lány zsaru?

Mindig is utálta a rendőröket. Állandóan belekötöttek, ha leállították valahol a város utcáin. Az meg különösen tudta idegesíteni, hogy örökké lefényképezték! Tehet ő róla, hogy a sportkocsija csak száz fölött érzi jól magát? Folyton csak a csekkeket küldözgették. Szerencsére az apja mindig szó nélkül kifizette.

Az autóban egész úton hatalmas csend honolt, egyik rendőr sem szólalt meg, ami igencsak idegesítette Szilviát, fel tudott volna robbanni! Azt sem tudta mi történt. – Miért ülök most ebben az autóban? Mi a fene folyik itt? Hová vihetnek és miért? Miért? –  Csak úgy kavarogtak benne a gondolatok. Persze esze ágában sem volt beszédbe elegyedni a zsarukkal, vagy rákérdezni az okra. – Pukkadjanak meg! – pufogott magában.

Azt már régebben is sejtette, hogy valami nem stimmel az apja körül. De mit csinálhatott az öreg? Vagy valaki be akarja feketíteni? Az biztos, nagyon sok ellensége van, mert tele van pénzzel.

Amíg morfondírozott magában, az utca végén feltűnt a rendőrség épülete. Nem volt nehéz kitalálni, oda tartanak. A konvoj szépen sorjában besorakozott a zárt udvar parkolójába. Szilviát és a két termetes kommandós által közrefogott apját az épület déli szárnyába vezették.

A lány szíve elszorult, ahogy látta a bilincsbe vert papáját. Átfutott az agyán, mennyire kicsi, öreg és szánalmas, ettől a gondolattól egészen megrémült. Még sosem látta ilyennek az ő harsány vicceiről híres jókedvű apukáját. –Nem, ez nem lehet! Mintha nem is apa lenne, hanem valaki más – mondogatta magában. Szinte fájt a látvány. Maga is lehajtott fejjel követte, és egyre jobban kezdte elhagyni a magabiztossága. Bár még tartotta magát, nem akarta, hogy bárki is észrevegye rajta az ijedtséget.

Elmondhatatlanul rosszul érezte magát, amikor a biztonsági ajtót elhagyva egy székre ültették le. Senki sem figyelt rá, senki sem szólt hozzá. Mintha levegő lenne. Egyáltalán nem ilyen bánásmódhoz volt szokva. Ő mindig a középpontban volt, az emberek körberajongták minden pillanatban.

Folyamatosan az óráját figyelte, és egyre jobban nőtt benne a feszültség. Hamarosan a másfél órát is átlépte a várakozási idő.

Emberek jöttek, mentek. Civilek, egyenruhások, férfiak, nők, csak ő ült egyedül, magányosan. Még soha nem esett meg, hogy ennyire semmibe vegyék. Dühös is volt, ugyanakkor rettegett.

Fiatal, keselyű képű egyenruhás tartott egyenesen felé.

–Jöjjön velem! – mordult rá.

Szilviában az indulat pillanatok alatt felülkerekedett a rémületen. Úgy érezte üvöltenie kell, különben elbőgi magát. Erősnek akart látszani, így felemelte a hangját.

–Talán, kérem! Vagy esetleg legyen szíves! – pillantott a fölé magasodó alakra.

–Ne szórakozzon! Mozduljon már meg! – rántotta fel karjánál fogva a férfi, aki éppen nem volt jó hangulatban.

A rendőr erőszakos mozdulatától sajgott a válla, mégis inkább húzatta magát. Azért is megmutatja, hogy vele nem lehet így bánni! Világéletében akaratos természet volt, nem tűrte a dirigálást. Már gyerekkorában is sok gondot okozott neki, amiért rendszeresen ellenkezett a felnőttekkel, és ezt a problémát nem nőtte ki. Nehezen viselte, ha irányítani akarták. Most különösen megmakacsolta magát, talán így tudta a legjobban leplezni a félelmét.

A goromba férfi egy asztalhoz rángatta, majd szó nélkül otthagyta. Az asztal túloldalán ülő egyenruhás hosszan végigpásztázta a méregtől ziháló lány testét, aki kirívó öltözködése ellenére mégsem tűnt prostinak. A férfi szigorú hangnemmel igyekezett titkolni, hogy mekkora hatással van rá a lány kiemelkedő szépsége, vadmacskás megjelenése.

–Tegye ki az asztalra a holmiját! – mutatott az előtte levő üres helyre.

Szilvia sejtette, hogy nincs mit tennie, át kell adnia a táskáját és annak tartalmát.

Egyenként került az asztalra a pénztárca, csipogó, bankkártya, autókulcs, és minden más, ami egy apró női táskában csak elfért.

–Az ékszereit, óráját is! – mondta a férfi, amitől Szilviát megint elkapta egy dühroham.

–A bugyimat ne adjam oda?

–Azt magán tarthatja – mondta szenvtelen arccal a férfi, akinek sikerült nagy nehezen legyűrnie a nevetési ingert. 

Szilvia feldúltan kapkodta a levegőt, mégsem merte megkérdezni, hogy miért teszik ezt vele? Mit követett el, amiért úgy bánnak vele, mint egy bűnözővel.

Minden leltárba került, majd az asztal mögött ülő férfi egy nagy sárga borítékba süllyesztette. Egy újabb jellegtelen arcú rendőr lépett oda, aki kezével mutatta az utat a folyosó végébe. Szilvia elindult, a szíve erősen vert, fogalma sem volt hova viszik.

–Hova megyünk? – nézett vissza a komor arcú férfira, aki szánalomnak a legkisebb jelét sem mutatta.

–Ide – hangzott a rövid válasz, miközben kinyitotta a szürke vasajtót. Mint hatalmas sötét száj, úgy tárult fel előtte a fogda ajtaja.

–De én… – dadogta a szavakat, csakhogy egy értelmes mondta nem jött ki a száján. Rémülten toporgott az ajtóban. Nem akarta elhinni, hogy bezárják. Hiszen nem követett el semmit sem.

–Menjen már be! – mordult rá a férfi, és a karjánál fogva betolta.

Szilvia tétován lépett be. Néhány szempillantás alatt felmérte a helyiséget és a bennlévőket. Hosszúkás, alig pár négyzetméteres kis szoba, kétoldalt fapadokkal, ennyiből állt az összes berendezés. A szürke falon fehér csempe, oldalt egy ivókút árválkodott. Az ajtóval közvetlenül szemben egy rácsos ablak adott némi fényt. Két lány ücsörgött a nyitott ablak mellett, és mérsékelt kíváncsisággal néztek a belépőre. Messziről látszott, hogy mindkettőt az út széléről hozták be. Kopott ruha volt rajtuk. Bőrüket barnára cserzette a nap, arcukon vastag réteg festék. Kétség sem merült fel a foglalkozásukat illetően…

A lányok vizslató szemekkel néztek Szilviára, szemükben nem titkolt irigység látszott. Az újonnan érkezett lányon drága ruha, lábán elit márkájú cipő volt. A másik két lány ebből már pontosan felmérhette, hogy nem a maguk fajtája a jövevény. Egyértelmű volt, hogy Szilvia egyáltalán nem nyerte el a tetszésüket. Sőt! Köszönését sem fogadták, hanem megfordultak, és folytatták a trécselést. Úgy tűnt megszokott vendégek abban a szürke helyiségben, ezért nem igazán feszélyezte őket a helyzet.

Nagyot döndült az ajtó Szilvia háta mögött, amitől a lány ijedten megrázkódott, egy kisebb sikoly is elhagyta a száját, vidám pillanatot szerezve ezzel a lányoknak.

Szilvia keserű szájízzel ült le a padra, nagyon rosszul érezte magát. Soha nem volt még csak hasonló helyzetben sem.

Mindenféle gondolatok járták át, az ijedtségtől kezdve a gyilkos indulatokig. Nem érzékelte az időt, nem volt órája, csak ült és várt.

Időnként nyílt a kis ablak a vasajtón, és be-bekukkantott egy egyenruhás. Szilvia meg volt győződve arról, hogy azért nézegetnek be, mert az egész kapitányság rajta röhög, ahogy ott gubbaszt az ócska fapadon, rikító vérvörös szexi ruhájában, tűsarkú cipőjében. Annyira megalázónak érezte a helyzetet, hogy legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá.

A lelkében dúló vihart fokozta az apja miatt érzett aggódása is.

Nagyon durva volt, amikor földre nyomták azok a férfiak, mint egy utolsó bűnözőt. Nem tudta elhinni róla, hogy olyan nagy bűnt követett el, amiért ilyen bánásmódban kellett volna részesíteni.

Borzasztóan szeretett volna túl lenni a megalázó helyzeten, és hazamenni, az apjával együtt. Bár pontosan tudta, ez egyáltalán nem lesz egyszerű dolog, különösen, hogy azt sem tudja, mivel vádolják őket.

Végtelen hosszú idő telt el, amikor végre kinyílt az ajtó. Egy vigyorgó zsaru állt a kitárt ajtóban:

–Na, kifelé lányok! – szólalt meg, mire mindhárman felugrottak. A férfi kezével megállította Szilviát.

–Maga nem. Csak ők – intett a másik kettő felé, akik gúnyos mosollyal vonultak el a hoppon maradt lány előtt.

–Velem mi lesz? Mikor engednek ki innen?  – nézett könyörgően a férfira, ám az csak annyit mondott:

–Majd jön a nyomozó úr, és megmondja.

–Mégis mikor?

Válasz már nem érkezett, csak a súlyos vasajtó csapódott.

Szilvia kétségbeesetten zuhant vissza a padra. Nekifeküdt a hideg csempének, térdét felhúzta, hogy a homlokát nekitámassza.

–Mikor? Mikor? – ismételgette, ám már nem hallotta senki sem.

A falnak dőlve szemét becsukta. Lefutott előtte az eddigi élete, az a rövidke húsz év.

A legrégebbi emléke az volt, amikor kint játszott a kertész fiával. Talán úgy három éves lehetett. Hallotta, ahogy a szülei hangosan veszekednek. Sokszor próbálta felidézni az anyja hangját, de csak a taxi ajtajának csapódására emlékszik. Úgy tűnt el az életéből, hogy nem is emlékszik az arcára. Régebben kérte az apját: mondja el, miért hagyta el az anyja? Csakhogy ő mindig gondosan kikerülte a választ. Azután minden feledésbe merült. Később már nem is érdekelte. Jó volt, úgy ahogy volt, kettesben az öregével. Egyáltalán nem hétköznapi volt az életük, mint az osztálytársainak, ismerőseinek. Neki mindig különös kapcsolata volt az apjával, hol imádta, hol gyűlölte. A papája mindennel elhalmozta, kérnie sem kellett. Csak egy szavába került, bármit megkaphatott. Ő mégis mindig csak egyre vágyott, hogy családja legyen, igazi családja. Ám neki az apján kívül, csak a testőrök voltak a családtagjai. Közülük az öreg Janihoz kötődött igazán, őt szerette a legjobban. Kicsi korától kezdve vele töltötte a legtöbb időt. Akkor még nem tudta, hogy a személyes testőre volt. Mára már csak annyi maradt meg az emlékéből, hogy rá mindig számíthatott. Mégis úgy tűnt el az életéből, mint az anyja. Még csak egy levelet sem hagyott maga után. Akkor is a dühöngésével, csapkodásával leplezte a szomorúságát. Sosem mutatta ki az igazi érzelmeit. Jól tudta, hogy a háta mögött egy hisztérikának nevezték, amire ő még tett egy lapáttal, csakazértis!

Hamar megszokta, hogy csak magára számíthat.

Az apja olyan természetű, mint a nyár. Reggel süt a nap, estére már dörög az ég, és megérkezik a vihar. Annyira kiismerhetetlen volt, néha szólni sem lehetett hozzá. Időnként napokig nem látta, utána meg órákat beszélgettek. Sok mindent elmondhatott neki, de az örege az érzelmes dolgokat sosem szerette.

–Romantikus szerelem? Marhaság! Férfi és nő között csak szex vagy üzlet van, esetleg mindkettő – mondta, ha az iskolai szerelmeiről akart mesélni neki. Szilvia eleinte próbálta meggyőzni az öregét, arról, hogy létezik igazi szerelem. Teljesen hatástalanul, az apja folyton tiltakozott, még a gondolat ellen is.–Tudod, kislányom, te bárkit az ujjaid köré csavarhatsz! Minek neked ilyen érzelgős marhaság?

 Mindig óvta a szorosabb érzelmi kapcsolatoktól. Szilvia sejtette, hogy minden lépését figyelteti. Talán akkor nyugodott meg a papája, amikor Rolanddal összejöttek.

Roli, hát igen, őt csak inkább a szex tette érdekessé. Kissé unalmas volt, amiért minden szabadidejét a konditeremben, esetleg a szoláriumban töltötte, de az ágyban mindig jó volt. Az apja szerint jó parti, gazdag és buta, ráadásul az egyik üzlettársa fia.

–Te pedig használd az eszed! Legyél mindenkinél okosabb! – hangoztatta örökké. Állandóan a tanulásra biztatta, bár neki sosem volt gondja, mindig könnyedén tanult.  Ennek ellenére sokszor akadt problémája a tanárokkal a szemtelen stílusa miatt, persze mindig elnézték neki. Részint az eredményei, másrészt az apja miatt. Az osztálytársai is csak azért nem utálták a suliban, mert mindig rengeteg pénze volt. Menő cuccok, menő pasik. Tudta, hogy az úgynevezett barátai csak emiatt csapódtak hozzá. Nem is vette őket semmibe sem. – Sok nyálcsorgató csóró! – mindig így gondolt rájuk.

Keményen hajtott a maximális tudás érdekében, pusztán azért, hogy az apjának imponáljon. Ennek eredményeképpen angolból és franciából is ötösre érettségizett. Szerette a nyelveket. Valami bolondériából még arabul is megtanult, és meglepő módon, talán tanárának köszönhetően, a kedvenc nyelve lett. A többi tantárgyból is elég jó volt, az apja nagy megelégedésére, amit ritkán mutatott ki, inkább csak pénzzel, ékszerekkel jelezte.

A sport mindig érdekelte. Mindenbe belevágott egy kicsit, legyen az úszás, falmászás, vagy akármi. Mégis a kedvence a karate lett. Az edzőterem is az a hely volt, ahol bizonyítani akart. Az oktatója egészen másképpen bánt vele, mint a többi tanár. Ő keményen dolgoztatta. Addig hajtotta, míg megszerezte a fekete övet. Mégis nagy volt a csalódás, amikor az apját egyáltalán nem értékelte azt. Annyit mondott, egy nőnek semmi szüksége arra, hogy verekedjen. Szerinte, egy nő legyen okos, tudja használni az eszét, de legfőképpen a testét. Majd hozzátette: azért kurva ne legyen.

Szilvia nem vitázott az öregével, inkább sértődötten elvonult a szobájába. Remélte ebből megértette a papája, hogy mennyire fontos számára a siker.

Most nem tudja, mihez kezdjen az életével. Egyetem vagy más? Nincs elképzelése, tulajdonképpen semmi nem érdekli. Így inkább kivár még egy évet. Az apja is arra biztatta, hogy pihenjen, utazzon. Majd ráér azután foglalkozni a nagybetűs élettel. Ezért most teng-leng a világban.

Mindig úgy érezte, hogy ő más, mint a többiek. Talán azért, mert egészen kicsi korától ezt sugallták neki. Most meg ott ül a fogdában, néz a semmibe, és úgy érzi, mindjárt megőrül. Az idő úgy múlott, olyan megfoghatatlanul, mintha valamilyen mély kútban lenne, és nem látná a felszínre jutás legkisebb lehetőségét sem. A kétségbeesést a pánik követte. Mi van, ha őt elfelejtették? Csak a csontvázát találják meg a saját ürülékében pácolva. Sikítani szeretett volna, de már tudta, senki sem hallja meg. Dühösen rugdosni kezdte bejáratot, az viszont fájt. Majdnem sírt, miközben lábujjait szorongatta, amikor kinyílt az ajtó és egy behemót rendőr torlaszolta el a bejáratot. Sunyi vigyorral tessékelte ki, csupán egy szűk rést hagyva maga mellett. Mérgesen nyomakodott ki a férfi mellett, elkerülhetetlenül hozzáérve a hájas testhez. A lépcsőn felfele menetben már a nyakán is érezte a testes rendőr lihegését. Igyekezett magát visszafogni, ám amikor a lépcső tetejére értek, kísérője egészen közel húzódott hozzá, miközben a karját megszorította, kitört belőle az elfojtott düh.

–Ne fogdosson már! Azonnal engedje el a karomat! – rántotta ki kezét a férfi szorításából.

Az egyenruhás sunyi vigyorral pásztázta végig a testét. Miközben mutatta az utat, egy pillanatra sem vette le a szemét Szilviáról.

–Ne is bámuljon! Perverz alak!

Feldúltan lépegetett a kellemetlen férfi mellett, míg egy kisebb irodához nem értek. Kísérője egy kézmozdulattal irányította be az apró helyiségbe.

Categories: Kaland

Vélemény, hozzászólás?